Marci fiam világa avagy catchlight

Multkor vartam az utcan es eppen egy fotos/kepkeretes bolt kirakata elott voltam es meghasonlottam kicsit. Egy csillivilli keretben, papa-mama gyerekek kep, szepen bevilagitva, kis hajfeny, mosoly, szep ruha annyira mesterseges vilag, hogy ilyen nincs, egy gyerek nem ilyen, de szeretnenk ilyennek latni magunkat is es csinaltatunk egy fotot. Es a foto, ami definicio szerint a valosag lenyomata kellene, hogy legyen lesz eppen a legnagyobb csalo. Es becsapjuk magunkat, mondvan, hogy foto, tehat valosag, kozben meg tudjuk hogy nem. Es esztetizalunk, meg csillogo pokhalo a napfenyben, nem a szetroncsolt a doglott muslicakkal az olajoshordoval a hatterben, vagy ha az, akkor meg jon, hogy hatasvadasz, meg klise ciganypurde a roncs biciklivel. De akkor mi marad a fotozasnak? Egyelore nem tudom a valaszt, de kezdetnek probalom a tudatossagot teljesen mellozni. Erre remek a lyukkamera. Nem merek fenyt, nincs kompozicio, csak lerakom, kinyitom, sacc becsukom. Erzes, pillanat...